Mennyibe kerül nekünk a NER?
hogy Magyar Péter és a Tisza Párt kétségkívül az elmúlt 15 év legszorosabb választási versenyét ígéri a Fidesznek a 2026-os országgyűlési választásokon, egyre többször merül fel a kérdés, hogy mit kezdene a Tisza a magyar gazdasággal, ha kormányra kerülne. Azzal a magyar gazdasággal, ami egy ideje már alig növekszik, amiben jelenleg árrésstoppal próbálják kordában tartani az inflációt, amiben nincs elég forrás az egészségügy, a szociális rendszer, a vasúti közlekedés és egy sor másik fontos terület megfelelő fejlesztésére, és még sorolhatnánk.
A kérdésre a kormánypárti kampánygépezet már több választ is adott, amikor két körben is adóemelési terveket tulajdonított a Tiszának, először még valamennyire komolyan vehetően (vagyonadó, többkulcsos adórendszer), aztán teljesen elborultan (macskaadó, özvegyi nyugdíj adója stb.). Ezekről a legalább részben mesterséges intelligencia használatával készült javaslatokról Tisza váltig állítja, hogy nem igazak. Közben a vádaskodással és mémkampánnyal a Miniszterelnöki Kabinetirodától az Indexig terjedő fideszes kampánygépezet egyre lehetetlenebbé teszi, hogy normális politikai vitákat folytassunk arról, különböző politikai prioritásokkal, ideológiai beállítottságokkal és lehetőségekkel rendelkező politikai erők hogyan nyúlhatnának bele az állam működésébe. Vagy, hogy másképp fogalmazzunk, hogyan kormányoznának, hogyan alakítanák a közteherviselést.
A Tisza politikusai macskaadó, kolbászadó, adóadó helyett azt hangoztatják, hogy van egy viszonylag egyszerű válaszuk arra, honnan lehetne pénz szerezni: le kell bontani az Orbán-kormány által felépített rendszert, ami a közvagyont a hatalom megtartása és (ezzel szoros összefüggésben) magánvagyonok bővítése felé tereli, és a felszabaduló közpénzt az egészségügy, az oktatási rendszer, a szociális ellátás és még egy sor, amúgy alulfinanszírozott terület fejlesztésére lehetne költeni.
Szerintük le kell bontani azt, amit az orbáni szókészletből már rég kikopott kifejezéssel a Nemzeti Együttműködés Rendszerének csúfolnak. Kármán András, a Tisza gazdaságpolitikusa a 444-nek adott októberi interjújában például azt mondta, hogy a propagandára költött pénzek átcsatornázásával, a közbeszerzési rendszer átalakításával és a külföldi vállalatoknak nyújtott állami támogatások átgondolásával több ezer milliárd forintot lehetne felszabadítani. Hasonló megjegyzéseket tett több, a Tisza Párthoz nem köthető, de a Fidesz-kormány gazdaságpolitikájával kritikus közgazdász, például Surányi György volt jegybankelnök, aki a Forbes őszi konferenciáján arról beszélt, hogy ha a Fidesz nyerne a választásokon, komoly megszorításokat kellene eszközölnie, hogy a költségvetést rendbe tegye, a Tisza viszont nem szorulna megszorításokra, mert a kiadások átgondolásával rengeteg pénzt fel lehetne szabadítani.
De valóban ilyen könnyű lenne? Tényleg csak annyit kellene tenni a sikerhez, hogy valaki lebontja azt a gazdasági, üzleti, politikai, kommunikációs és társadalmi komplexumot, amit az Orbán-rendszer tudatosan felépített 2010 óta? És ha „csak” ennyit kellene tenni, az egyszerű volna? Ha így tesszük fel ezeket a kérdéseket, akkor nehéz rájuk megalapozottan válaszolni. Azzal viszont sok közgazdász egyetért, hogy a közpénzek átcsatornázásával jelentős forrásokat lehetne felszabadítani és más célokra költeni. Ha pedig így van, akkor érdemes összeszedni, mik azok az állami költések, amik kifejezetten az Orbán-rendszerhez, a NER-hez köthetők, és megpróbálni egy megközelítőleg pontos számot adni arról, hogy nagyjából mennyibe kerül Magyarországnak ezt a rendszert fenntartani. Ebben a cikkben erre teszünk kísérletet azzal, hogy megnézzük, mire költött kiugróan sok közpénzt a Fidesz által vezetett magyar állam az elmúlt bő 15 évben.
De először egy rövid közbevetés arról, amikről – bár szintén fontos témák – a mostani írás nem szól. Az Orbán-rezsim egy sor döntésével és gyakorlatával nagyban meghatározza a gazdaság és az állami újraelosztás működését. Itt gondolhatunk olyan, közvetlen pénzköltést nem érintő elemekre, mint hogy különböző adókedvezmények formájában milyen kiválasztott társadalmi csoportokat támogatnak, hogy az uniós források elosztásának rendszerével hogyan segítik a kormányközeli üzleti köröket, és hogy különadókkal és egyéb szabályozásokkal milyen szektorokat büntetnek vagy tolnak kormányközeli tulajdonosi körbe. Ezen kérdések egy részével – például azzal, hogy az orbáni családpolitika kiket támogat és milyen eredménnyel – korábban részletesen foglalkoztunk és várhatóan még fogunk is. Viszont mivel ezek nagy része nem szigorúan az állami költés terepe (az adókedvezményekkel az állam lemond pénzről, az adóztatással pénzt szerez, a szabályozás nem kerül feltétlenül pénzbe az államnak, az uniós pénzek szétosztásakor pedig az állam nem, vagy nem csak a saját pénzét költi), ebben az elemzésben ezekkel nem foglalkozunk. Ugyanígy nem térünk ki arra sem részletesen, hogy az állami beruházásoknál jellemző korrupció mekkora közpénzszórást jelent – ehelyett azokkal az alapvető költségvetési elemekkel foglalkozunk, amelyeknél kimutatható valamilyen, az Orbán-kormányok preferenciájából közvetlenül levezethető túlzás.
Ahhoz, hogy meg tudjuk saccolni, mennyi olyan tétel van, ami kifejezetten az Orbán-rendszer kiépülésével és fenntartásával rakódik rá a magyar államháztartásra, érdemes megvizsgálni azt, hogy mire mennyit költött a magyar állam az elmúlt 15 évben. Palócz Éva, a Kopint–Tárki közgazdásza tavaly novemberben erről közölt egy érdekes tanulmányt, amelyben azt vizsgálta meg, hogyan alakult át az állami költés struktúrája 2010 óta. Az Eurostat adatai alapján arra jutott, hogy míg a magyar állam a GDP arányában nagyjából ugyanannyit költött 2010-ben és 2022-ben, jelentősen átstrukturálta, hogy mire fordítja ezt az összeget: jelentősen kevesebbet költ szociális védelemre; valamivel kevesebbet oktatásra és egészségügyre; többet költ sportra, kultúrára és vallási ügyekre; sokkal többet költ úgynevezett gazdasági ügyekre; és nemzetközi összehasonlításban is kiemelten sokat költ a saját működésére.
